Szolnok – az 1848-49-es szabadságharc tiszai kulcsvárosa

A forradalom győzelmét – sok vidéki városhoz hasonlóan – Szolnokon is népgyűlésen köszöntötték. Március 24-én mintegy kétezer lelkes hallgatóság előtt Halassy Kázmér alszolgabíró tartott beszédet, elmagyarázta az egybegyűlteknek a pest-budai eseményeket, „mellynél fogva szabaddá tétettvén a föld – szabad lett a nép, melly azt miveli, s leromboltattak a választó falak, mellyek a magyar Nemzeti egység valósulását, s az által a minyájunktól forrón szeretett haza felvirágzását, annyi századokon át lehetetlenné tették”. Mindezek után felhívta a lakosokat a nyugalom és a rend biztosítására, és a király által kinevezendő felelős magyar minisztérium támogatására. A szolnokiak létrehozták a Rendre Ügyelő Választmányt, majd megkezdték szervezni a nemzetőrséget, amely a sóraktárak és a kamarai épületek őrzésében is részt vett. A lelkesedésre jellemző, hogy a nemzetőrségbe kezdetben 1118-an jelentkeztek. A követelményeknek megfelelő 582 szolnokit négy századba osztották be.

Április 19-én a tanács a Batthyány-kormányhoz intézett üdvözlő levelet, és ebben arra figyelmeztetett, hogy az osztrák kormány a magyarság ellen a nemzetiségek, főleg a románok megtévesztésére tör. A császári cselszövés ellen határozott fellépést kértek.

A június eleji helyi közigazgatási választások az országos helyzetnek megfelelően itt sem hoztak komoly változásokat. A főbíró és a tanácstagok zöme megtartotta tisztségét. A város hangulatát kedvezően befolyásolta, amikor kiderült, hogy Szolnok országgyűlési választókerületi központ lett. Első képviselőjévé június 26-án a Pest főbírói tisztét a forradalom győzelme óta viselő, ügyvédként egy 1837-es perben a szolnokiakat a Kamara ellen sikeresen képviselő Graefl Józsefet választották meg az esélyesebbnek tűnő Halassy Kázmér ellenében.

A nemzetőrség szervezése a nyári események nyomán gyorsult fel, ám a lőfegyverek (szuronyos puskák) hiányát az országos szervek segítségével sem sikerült megoldani. Júliusban a két hevesi nemzetőrzászlóalj 3000 gyalogosával mintegy 200 szolnoki vonult a Bácskába a szerbek ellen hatheti szolgálatra. Lőfegyver alig harmaduknak jutott, a többiek csak kiegyenesített kaszát kaptak. A jórészt kiképzetlen alakulatból a szerbek több nemzetőrt is elfogtak, az augusztus végi pánikszerű visszavonulás pedig a harci szellemnek ártott. Az események ekkor is felszínre hozták a nemzetőrség szervezeti
problémáit.

Augusztusban a kormány jelezte, hogy a jövőben már csak a háború végéig szolgáló, kisebb létszámú, jól kiképzett és felszerelt önkéntes nemzetőrcsapatokat fog bevetni. Ezeket négy katonai táborban kívánták összevonni. A táborok egyike a vasúttal is rendelkező Szolnokra került, élére Görgei Artúr századost nevezték ki. Görgei legalább 5000 nemzetőr összevonásában bízott, ám e létszámnak csak kisebbik része érkezett meg. A város igyekezett a csapatok ellátását, felszerelését biztosítani, de a Heves megyei önkéntesek ügye felkavarta a kedélyeket. Tudniillik, a vármegye 600 önkéntest ígért – amelyen belül a szolnokiak arányon felüli rész kiállítását vállalták –, azt azonban az egri megyegyűlés nem közölte, hogy Görgei jól felszerelt nemzetőröket vár. Így a Szolnokról érkezett első 40 fős egységet a parancsnok hazaküldte, mivel „egy ingbe-gatyába”, minden felszerelés nélkül állították ki őket. Az esetet heves levélváltás követte, és a vármegye végül Görgei leváltását követelte a kormánytól.

Jelačič ( Jellasics) horvát bán támadása nyomán megkezdődödött a honvédsereg szervezése. A kormány 1848. július elején 200 000 katonát, vagyis 127 lakosonként két honvéd kiállítását kérte a nemzettől. Szolnoknak ekkor 10 171 lakosa volt, tehát 160 újoncot kellett volna bevonultatnia. Egy-egy alkalommal ennek a létszámnak a negyedét, 40-40 főt hívtak be. Az első csoportok a tiszai főseregbe beosztást nyert hevesi 26. honvédzászlóaljhoz kerültek.

A horvát bán ellen Kossuth szeptember 24-én népfelkelést hirdetett, majd maga is toborzó útra indult. Cegléd, Nagykőrös és Kecskemét után 26-án délután utazott Szolnokra. „Jöttömnek híre megelőzött – írta feleségének – A nép ezerenként várt és szabadítóként kiáltott.” Huszonhetedikén délelőtt megtartotta beszédét a városháza előtt, és a szolnoki népfelkelők élére Halassy Kázmért nevezte, aki mindenkit mozgósított.

Még a ferences barátokat is kiparancsolta a felkelők mellé, míg a korábban a Délvidéken szolgált 150 nemzetőrt, a kamarai és a középületek őrzésére és a rend fenntartására a városban hagyta. Szeptember 30-án Halassy jelentette Kossuthnak: „nehogy az összes nép kivonulásával hátramaradás, vagy rövidség történjék, csak 1000 egyénnek october 1-5 nap reggeli óráiban a szomszéd községekből rendelt kocsikon leendő elindulásukat rendeltem … A kiinduló nép kaszákkal, egy része lőfegyverekkel van ellátva. Lovasok 100-an vannak.” Kérdéses, hogy ezek a felkelők mind szolnokiak, vagy Szolnok környékiek voltak-e, mint ahogy a Jelačič ellen harcoló seregben említett 2000 „szolnoki” önkéntes származása is vitatott. A hadi sikerek nyomán a Győrig jutó felkelők hamar hazatértek, míg a szolnoki nemzetőrtábort a hónap közepén a Honvédelmi Bizottmány számolta fel.

A december elején lemondatott V. Ferdinánd utóda, I. Ferenc József császár első rendeleteivel visszavonta elődje magyarországi reformjait, és a forradalom fegyveres elfojtása mellett döntött. A parancsára herceg Windisch-Graetz (Windischgraetz) tábornagy december közepén általános támadást indított Magyarország ellen. Heves megye december 16-án részleges felkelést rendelt el az északról betörő császári erők ellen. Szolnok 30 lovas nemzetőrt állított ki, akik Mészáros Lázár csapataihoz csatlakoztak. A város újra rendezte a nemzetőrséget is, amely ekkor hat században 1250 főt számlált.

A császári haderő 1849. január elejére megszállta az ország középső és északi részeit, a Honvédelmi Bizottmány Pest-Buda feladása és a Debrecenbe költözés mellett döntött. Szolnokig vasúton, onnan szekéren folyt az áttelepülés a „cívis városba”. Ehhez Halassy kormánybiztos január 13-ig 6242 fogatot biztosított. Ezeket végül gépekkel és hadfelszerelési cikkekkel rakták meg, míg a menekülők a kegyetlen télben jórészt gyalog vágtak neki a tiszántúli utaknak. Szolnokon Kossuth több vezetővel a ferences gimnáziumban szállt meg, ahol utóbb katonai kórházat rendeztek be, és a tanítás 1849 októberéig szünetelt.

A visszavonulást Perczel Mór honvédtábornok csapatai fedezték. Az új helyzetben Szolnok katonai jelentősége megnövekedett, mivel a KözépTisza-vidék egyik legjelentősebb tiszai átkelőhelye volt. Aki az itteni hidat birtokolta, annak lehetősége volt mind Pest, mind Debrecen irányába támadást indítani. Eközben Pesten Windisch-Graetz (Windischgraetz) herceg a magyarok kapitulációját várta, és a magyarok után csak a Jelačič alá tartozó Franz Ottinger tábornok 1500 fős lovasdandárját küldte. Január 13-án megszállta Szolnokot, elfoglalta a hidat, de tovább nyomulni Ottinger nem mert. A beérkező utánpótlással Perczel haderejét 14 000 főre növelte, ami lehetővé tette a Tisza-vonal megerősítését, majd a császáriak habozását látva január 22-én megtámadta Szolnokot. Eredeti terve az ellenséges lovasság körülzárása és foglyul ejtése, vagy megsemmisítése volt, ám a bekerítő csapatok eltévedtek a hideg, ködös időben. Ennek ellenére Ottinger lovasai gyorsan kivonultak a városból, különösen miután a lakosság is beavatkozott a küzdelembe. Pár nap alatt a magyarok Abonyt és Ceglédet is elfoglalták, bár utóbb a honvédsereg visszavonult a Tisza mögé. A császári hadvezetés kénytelen volt rádöbbenni, hogy a magyarok nem érzik legyőzöttnek magukat, és folytatni fogják a háborút.

Rövid idő múlva Jelačič hadtestének egy 5000 fős egysége szállta meg Szolnokot Grammont, majd Leopold Karger tábornok vezetésével. Ellátásuk hatalmas terheket rótt a városra. A megszállók a lakosság kényszermunkájával helyreállították a megrongált Tisza-hidat, földsáncokat és ágyúállásokat építettek egy Tiszántúlról induló magyar támadás kivédésére. A túlparton Vécsey Károly és Damjanich János honvédtábornokok egyenként 6-7000 fős hadereje vonult fel, hogy segítse Dembinski nagy ellentámadását. A haditerv szerint Vécsey csapatai közel felét átadta Damjanichnak, míg maradék erőivel elsőként kellett megtámadnia a tiszai hídfőt, lekötve Karger erőinek figyelmét. Ezt kihasználva Damjanich a Tiszán a cibakházi hídon átkelve nyugatról rohanta volna meg a császáriakat, elvágva visszavonulási útjukat, és visszaverve az Abony és Cegléd felől várható ellenséges csapatokat. Az ütközetnek március 3-án kellett volna megtörténnie, de Damjanich csapatainak
egy része az éjszakai felvonulás során eltévedt, így le kellett állítani az előrenyomulást. A második átkelés 4-én este már sikeres volt, és 5-én hajnalra a sűrű ködben a honvédek elérték Szolnok határát.

A szandai gáton nehezen előrevonuló Vécsey viszont késett, és érkezésükkor a katolikus templom tornyában elhelyezett, Damjanich csapatait már felfedező osztrák őrszemek riasztották a császáriakat. Karger tábornok csapataival a vasútvonal mentén sorakozott fel, hadállásának központját az Indóháznál alakította ki. Az épület elé vonultatta fel ágyúi zömét is, és kisebb erőket vezényelt a Tisza-híd melletti földsáncokhoz. Eközben Damjanich lovasságával elvágta az Abony felé vezető utakat, de a meglepetésen alapuló magyar haditerv összeomlani látszott. Ekkor indult meg a 3. szegedi honvédzászlóalj rohama az Indóház ellen. Karger egy ütegét a vasútnál egy emelkedésen helyezte volt el s azt remélte, hogy néhány kartácslövéssel „visszaűzi a nyomorult csőcseléket”. De a 3. zászlóalj, a vitéz Bobich őrnagy vezetésével egyenesen nekiment az ütegnek és a legborzasztóbb kartácsolás ellenére elűzte a császáriakat, majd benyomult a városba. A császári tüzérséget és gyalogságot pusztító tüzük ellenére visszavonulásra kényszerítették. A példa nyomán fellelkesült magyar alakulatok az egész ellenséges arcvonalat áttörték,
és behatoltak a városba. Bár a katolikus templom és a sóraktárak környékén súlyos harcok alakultak ki, Damjanich katonáit már nem lehetett megállítani. Elfoglalták a Tisza-hidat, amelyen át Vécsey megkezdte a bevonulást. A lakosság is a császáriakra támadt, mire azok kivonultak a városból.

Karger csapatai északnak, a malomszögi Zagyva-híd felé menekültek. Itt a császári tábornok lovassága bevetésével próbált az átvonuláshoz időt nyerni. A Lengyel Légió lándzsásai és a magyar huszárok azonban az ellenséges dragonyosokat a császári gyalogosokra szorították, akik közül sokan a Zagyvába fulladtak. Az osztrákokat a teljes megsemmisüléstől Ottinger Abonyból beérkező lovassága mentette meg. Ezekkel végül Vécsey huszárai szálltak szembe, mire rövid lovascsata után az ellenség visszavonult.

A császáriak Szolnoknál addigi legsúlyosabb vereségüket szenvedték el, mintegy 900 embert és öt ágyút vesztettek. A magyarok közül 150-300 honvéd esett el vagy sebesült meg. Az ütközetben kitüntették magukat Leiningen-Westerburg Károly, Nagysándor József, Knezich Károly honvédtisztek; későbbi mindhárman tábornokok lettek – és aradi vértanúk. A legkiválóbbak között közé tartozott a Lengyel Légió vezetője, Jozef Wysocki is.

A második szolnoki ütközet komoly önbizalmat adott a honvédeknek. Számottevő változást azonban a hadi helyzetben nem okozott, mivel Dembinski leváltása miatt a honvédek már március 9-én kiürítették a várost.

Maguk után a Tisza-hidat is felégették, amivel a város katonai jelentőségét is elveszítette. Bár március 11-én Ottinger a lakosok 5-i fellépése miatt megsarcolta Szolnokot, tartósan már nem szállta meg. Később a Tiszántúlon Asbóth Lajos alezredes csapatai kötötték le a császáriak fi gyelmét, akik a tavaszi hadjárat kezdetén, április 3-án végleg felszabadították a várost. A rövid békés időszak alatt tervek születtek a Pest-Szolnok vasútvonal Arad felé történő kiépítésére, és a Tisza szabályozására. Az alkotmányos kormányzáshoz való visszatérést mutatta, hogy június 18-án Graefl József helyébe a lakosok Damjanich János tábornokot választották országgyűlési képviselőjükké.

Miután a cári haderő betört az országba, a magyar hadvezetés Szolnok és Cegléd környékén közel 30 000 újoncból álló hadsereget vont össze Perczel Mór parancsnoksága alatt. Az elképzelések szerint ezeknek a Pest–Szolnok vasútvonal mentén kellett volna feltartóztatniuk, illetve oldalba támadniuk a Pest felé forduló oroszokat. A város jelentőségét július elejétől növelte, hogy rövid időre a hevesi megyegyűlés is ide menekült. Június 9-én Kossuth és kísérete Szolnokon találkozott a Közép-Tiszai Hadsereg vezetőivel. Ennek nyomán Perczel végül Hatvan irányába kezdett támadást, de július 20-án a turai lovassági ütközetben a túlerőben lévő cári haderő megállította. Hamarosan Haynau főserege is megindult Pest-Budáról, mire Perczel erői zömét Szegednek indította. Szolnokon az utolsó magyar csapatok a ferences gimnáziumban és elemi iskolákban voltak elszállásolva. 1849. július 27-én reggel hagyták el a várost, mivel délben a határban már feltűntek az ellenség előőrsei. Benedek Lajos császári tábornok még aznap megszállta a várost.

Dr. Bagi Gábor: Az 1848-49-es szabadságharc tiszai kulcsvárosa. In: Szolnok könyve. Szolnok, 2011