Jubileumi híradó 11. (1975.08.19.)
2024.05.29.
Szolnok és az olimpiák
2024.08.05.
Szurovecz Pál: Visszaemlékezés az 1944. június 2-i szolnoki vasútállomás szőnyegbombázására
Aznap, a reggeli támadást megelőzően, kora sötét hajnalban a rádió Budapest I zavaró repülést jelzett Szolnok térségére. A zavaró repüléseket nem jelezték szirénák, mivel az ilyen jellegű berepüléseket 1-2 gép hajtotta végre. A zavaró repülés azt a célt szolgálta, hogy észlelje és feltérképezze a földi légelhárítás pontos helyét, valamint nyugtalanságot keltsen a civil lakosság körében. Több esetben előfordult, hogy a gép ejtőernyős kémeket dobott le. A figyelmeztető riasztás első foka volt a zavaró repülés. A második fokozat már légi veszélyt jelzett, ami annyit jelentett, hogy nem egy pár gép, hanem nagyobb bizonytalan számú gép berepülését jelezte, irányát, a helységek megnevezésével. Pl: Légiveszély, légiveszély, Bácska, Baja.
Kép forrás: Magyarország a II. világháborúban
Ezen a napon reggel hét óra után az ország délnyugati határ teljes szélességére figyelmeztetett a rádió légiveszélyre, majd kb. rá húsz percre, légi riadóra: Bácska, Baja, Kanizsa, Pécs, Zala. A felsorolásból már nyilvánvaló és kikövetkeztethető volt, hogy több kötelék tart Magyarország felé.
Ezek a repülők már a szövetséges angolszász csapatok által elfoglalt olasz területről szálltak föl, különböző támaszpontokról, és részben az Adria fölött, és az ország fölé érve, a Balaton térsége fölött egyesülve, a Duna és a Tisza „szalagjára” ráérve, indultak céljaik felé.
Kép forrása: 461st bomb Group – The Liberaiders
Amint az előbb már említettem, sötét, kora hajnalban zavaró repülést jelzett a rádió Szolnok körzetében is. Ez a pár darab gép Szolnok fölött kioldotta bombáit.
A bombák egy részét a Budapest felőli „bejövő” vágányokra szánták, de nem találtak célba. A bombák másik része pedig a rendező pályaudvar kijárati vágányaira voltak szánva. Ezek sem a szánt helyre értek. Mindkét helyen lakóterületre hulltak, amelynek áldozatai is voltak. A céltévesztés oka valószínűleg az lehetett, hogy a „bejárati” Budapest felől, és a „kijárati” Debrecen felé eső sínpárok a pályaudvart elhagyva, nagy ívben elkanyarodnak.
A „bejáratnál” a fűtőház magasságában a Béke utca környéki házaira és a „kijáratnál” pedig a Kisgyep házaira estek a bombák. A Béke utcán kívül még a Lomb utca végére is esett bomba, a MÁV-műhely kerítése mellé, amely nagy rést vágott a kőkerítésen, amelyen keresztül a műhely dolgozói a későbbi riadók alkalmával elmenekültek.
A stratégiai terv az volt – gondolom -, hogy a síneket megrongálva, a nagy bombázásig szerelvények se ki se be ne tudjanak mozdulni.
Reggel hat óra körüli tájba, a belgrádi rádió német adása csaknem Jugoszlávia egész területére légiriadót jelzett.
Ezen a napon Magyarország fölött szikrázó, derűs nap volt. Nyolc óra után nem sokkal szólaltak meg a légiriadót jelző szirénák szaggatott hangjai. Ezután hosszú percekig elképesztő csend, majd füldugasztó zúgás jött felülről. Fent a magasban, délkeleti irányban, apró ezüstösen csillogó repülők sokasága, szabályos alakzatban. Számolni kezdtük a gépeket, amely a nagy magasság ellenére nem volt nehéz, mert a reggeli nap sugarai a gépek alját sütötte. Még láttuk a légvédelmi ütegeink „pamacsait” messze a gépek alatt, majd elkezdődött a hulló bombák vérfagyasztó süvöltése, fülsüketítő, dobhártya repesztő robbanásai.
Damjanich János Múzeum gyűjteményéből / MaNDA
Füst, por gomolygó áradata, a szerteszálló kő és vasdarabok röpködése (talán egy helyben maradtam volna az első hullám után a Thököly úti iskola Mátyás király úti kerítésének tövében, ha a félelemtől nem ridatm volna meg, a felém közelgő szürke-fekete gomolyagot látva) iszonyatos félelmet árasztott. Futás a cigányváros felé.
A „tánc” 4-5 percig ha tartott, majd ismét síri csend.
Valahol olvastam, hogy ezen a napon Szolnokt 130 gép támadta és 870 darab bombát dobott le három hullámban.
A gépeket 1-2 bátor ember a várostól távol lakó alán meg tudta számolni, de a 870 db bombát biztosan nem, sem a levegőben, sem az általuk okozott tölcséreket számolva. Ezeket a számokat nem tudom ki adta ki, de azt megtapasztaltuk, hogy a „mi” általunk kiadott hivatalos adatok nem voltak ellenőrizhetők és megbízhatóak a háború egész folyamán.
A későbbi információkat olvasva a támadó gépek amerikai B24-es négymotoros liberátorok és angol kétmoros VICKERS Wellingtonok voltak. Annak már magam néztem utána, hogy az előbbiek 16 db az utóbbiak 8 db, 250 kg-os bombát tudtak belős bombakamrájukban vinni 8000 méter fölött. Ha igaz a 130 db gép, amiből lveszünk 20 db kisérő vadászt, akkor a 110 db gép közel 1200 db bombát dobott aznap Szolnokra.
A város környéke a támadás után tele volt a légvédelem bemérésének megtévesztésére leszórt sztaniol csíkokkal, bomba kibiztosító fém propellerekkel, de volt bőven a vadászgépekről leoldott póttartályokból is.
A támadás után jóval később is robbantak üzemanyagtartályok és lőszeres vagonok a vasúti rendező pályaudvaron. A Liget utca és a Levente utca sarkán Antal Gyula fűszeres házát egy vasúti kocsikerék pár rombolta le. Ennek az egy tonnás tengelyes kerékpárnak legalább 200 métert kellett repülni arra a helyre. Az Eötvös téri víztorony tövében egy komplett vagonütköző volt, de volt többméteres síndarab, vagon darab többszáz méter sugarú körben.
A lakosok a légiriadó lefújása után alig-alig merészkedtek elő.
[…] Évekkel ezelőtt olvastam, hogy dr. cseh Géza levéltáros hivatalos helyről (a KAsseli Német Hadisírgondozó Népi Szövetség) kapott olyan értesítést, hogy az aznapi bombázáskor 1246 német katona halt meg. […] biztos, hogy ezen a napon (reggel 7 órakor ott jártam) az állomásépület északi végétől – a vaskaputól – a kijárati toronyig zsúfolsáig tele volt fertőtlenítésre, gyógykezelésre váró német katonákkal. A fából épült földszintes épületeket barakoknak hívtuk, amelyek az első sínpártól mintegy 15 méterre álltak kb. 150 méter hosszan, 7-8 db. Egy-egy épület kb. 30 méter hosszú és kb. 10 méter széles lehetett, amelyekben orvosi ellátást igénylő betegeknek fekvőhelyes termek is voltak. Német barakkok voltak még a fűtőházzal szemben a MÁV sporttelep főbejárata előtti téren. Szám szerint itt lényegesen kevesebb volt, mint a személypályaudvar mellett. Ezek az épületek mind porráégtek. Több helyiségben összeolvadt vaságyakban szénné égett holttestek voltak.
Pintér Irén felvétele / Verseghy Ferenc Könyvtár
Olyan benyomása volt az embereknek – utólag -, hogy sem a hatóságok, sem a lakosok, de még a németek sem vették komolyan a város esetleges légitámadását. Sok mindennel nem számoltak, sőt képtelennek tartották, hogy ide is eljut a háború ilyen formában, pedig már áprilistól folyamatosak voltak a berepülések és bombatámadások budapesti célpontokra. Az egyik legnagyobb slendriánság az volt, hogy a háborús állapotok dacára, amiben az ország már évekkel előtte nyakig benne volt, nem építettek megfelelő óvóhelyeket. Egyedül talán az 1942-ben megkezdett közgazdasági iskola alá terveztek és építettek töb helyiséges, kimondottan légoltalmi óvóhelyket, melyek körülbelül 400 fő részére voltak elegendőek, amíg az le nem szűkült egy résszel, mivel odahelyezték el a város féltett műkincsit, amelynek többségét a front alatt és után széthordták.
Szolnoki Fűtőház területére tervezett óvóhely rajza / MNL JNSZ Vármegyei Levéltár
Az épületek pincéit – főleg az emeletes – kellett alkalmassá tenni hosszabb idejű emberi tartózkodásra. Ezek egyike sem volt bombabiztos, de volt „valami”.
Egy bombabiztos óvóhely volt a vasútállomás északi végében lévő távirdával szembeni építmény; félig földben, félig föld felett, vastag vasbeton rétegű, amely dacolni tudott a körbecsapódó bombákkal. A háború után évekkel később alig tudták szétverni.
A lakosok többsége magánházzal és udvarral rendelkezők, földbevájt udvari búvóhelyen, veremféle lyukakban vélte biztonságát a 250 kg-os bombák ellen, melyek a talajtól függően 8-10 méteres krátereket hagytak maguk után.
Pintér Irén felvétele / Verseghy Ferenc Könyvtár
Az biztos, hogy a városnak sem anyagi, sem személyi, tárgyi feltételei nem volatk meg – ’44-ben meg már pláne – ahhoz, hogy a lakosság részére biztonságos és elegendő óvóhelyet építsen. A védekezést a lakosság az emlékezetes nap után úgy oldotta meg, hogy nappal kiment a városból. A lakosság egy része evakuálta családját vidéki rokonokhoz, hozzátartozókhoz, ismerősökhöz. Legtöbben nem tudták és nem is akarták magára hagyni ingatlanjaikat, értékeiket.
A rádió által jelzett légiveszély után a városból kivezető utak feketélettek a kitóduló emberek sokaságától, akik többsége a várostól több kilométerre, az országutak árkaiban várták a támadás, a légiriadó végét.
A légoltalommal kapcsolatos törvények betartását szigorúan ellenőrizte a hatóság. A házak tetőterében, padláson lenni kellett 10 kg homoknak, hosszúnyelű szikracsapónak, stb. A légiriadó alatt a háztulajdonosnak ott kellett tartózkodni, és ha a szomszéd házról netán átterjedt a tűz, a tűzoltást meg kellett kezdeni. Mit lehet erre mondani?
Visszatérve egy gondolat erejéig a város vezetőinek terveire és intézkedéseire. A város 1944. évi költségvetése (3,1 millió pengő) már 1943 augusztusában elkészült. A felhasználás csoportosításában egy szó, de még egy pengő sem esett a légoltalom szükségességéről, amely a civil lakosság védelmét valamennyire biztosította volna.
A várost a légitámadástól 4 db légvédelmi és BOFORS üteg védte, amelyek a tiszai vasúti híd környékére voltak telepítve. Ezek az ágyúk csak 7-8000 méter magasságig voltak hatásosak. A támadó repülőgépek ellen nulla volt, mert az említett támadó gépek magasabban repültek. Volt még egy gépágyús üteg a rékasi sorompót nyitogató bakterház mögött, vasúti talpfákból épített gúla tetején. De minek? És miért a sínpárok között?
A bekövetkezett állapotok kezelésére, amint már említettem sem anyagi, sem személyi eszközök nem voltak. Pl. kiképzetlen 16-17 éves halálsápadt, félelemtől reszkető leventéket vittek tüzet oltani, embereket és anyagi értékeket menteni, a helyi kis létszámú tűzoltók mellett.
Magyar katonát a városban nem lehetett látni. Itt említem meg, hogy 1944. március 19-i német megszállás után nap mint nap a Szapáry utca, főleg a Kádár cukrászda és környéke, tele volt pihenni hátraküldött nyegle, hahotázó német pilótákkal. Legtöbbnek a nyakában már ott volt a vaskereszet. A szórakozóhelyeket nagy többségben német katonák látogatták.
Német katonák Szolnokon 1941-ben. Lajtai László felvétele / fortepan
Vissza az aznapra. Kb. 11 óra körül egy duplatörzsű P38-as Lightnig kétmotoros gép tett „tiszteletkört” nagy magasságban a bombázott terület fölött. Valószinüleg abból a célból, hogy légi felvételeket készítsen a végzett „munkáról”.
A támadás után borzalom volt látni a pusztítást. Szülő kereste a gyerekét, gyerek a szülőt sokkos állapotban. Látni lehetett, 10 körömmel romot kaparó emberek kutatását vélt helyen az alatta rekedtek után. Voltak olyanok, akik egyszerűen nem tudták hol keresni volt házukat, otthonukat a földdel egyenlővé tett utcák helyén. Nem volt támpont, hol körbe forova, keresve valamilyen ismert jelet. Szörnyű volt!
A bomabtámadások okozta romok eltakarítását és főleg a vasúti sínek helyreállítását többszáz zsidó munkaszolgálatos látta el, akik a Délibáb úti mezőgazdsági iskolában voltak elhelyezve.
A hadászatilag is fontos vasúti gócpont forgalm teljesen megbénult. Azokat a síneket, amelyek nem kaptak találatot, az odarepült roncsok torlaszolták el.
A vasút melletti részek, az utcák is bőven kaptak az „égi áldásból”. A Lehel utca, amely magában foglalta a MÁV kolóniát, szinte teljesen eltűnt. A Báró Jósika utca nyugati részének nyolcvan százaléka, a Liget utcának szintén a nyolcvan százaléka lett a földdel egyenlő. A Szép utcában csak mutatóban maradt 4-5 ház a Thököly út felől. A rendezőpályaudvaron túli – a Partoskápolna és a Megyesi-kert közötti részen – tölcsér tölcsér hátán volt.
Ettől a naptól kezdve szeptember tizenkilencedikéig még tíz kisebb-nagyobb támadás érte a vasútállomást, a hidat és az utolsó a MÁV javítóműhelyt. Szolnok város lakossága megszenvedte a háborút. […] A város lakossága a háború borzalmait csak filmhíradóból, a frontról hazajött szabadságos katonák elmondásaiból ismerte. Júniuis 2-án jött a valóság. Az állomás főbejárata fölötti óra 8 óra 25 percen állt meg.
Szurovecz Pál saját költségén emelt emléktáblát a szolnoki pályaudvar aluljárójában 2015-ben
Légi háború Jász-Nagykun-Szolnok vármegye felett. Kiállításvezető. Szolnok, 2009
